Utózöngék szép csendben

2008 augusztus 14. | Szerző: hapcivirag |

 

Fáradt vagyok, pedig aludtam éjjel. Naná, mert akkor feküdtem le már megint, amikor tutira beájultam és nem kellett forgolódva gondolkodjak. Illetve… Dühöngjek. 🙂

Sok minden jár a fejemben, a vasálarcossal kapcsolatban is. Utózöngék. Pl. az, hogy a kilenc pasi tényleg nem sok, de ha eddig nem ilyen gagyi kapcsolatokat gyűjtögettem, akkor most sem kéne elkezdeni. ÉN nem szeretnék kétszáz feletti számot elérni 44 éves koromra (igen, ő meg 48 lesz a következő foci VB-re :D) és nem szeretnék évente 6,89 pasit sem elfogyasztani. Igazából egyetlen egyet fogyasztgatnék, de azt intenzíven. 🙂 Igenám, de azt honnan látja előre az ember, hogy akit kinézett magának, az beteg?! Vagy nem beteg?! Jól van, jól van, nem sarkítok. Arra jutottam, hogy naná, hogy bennem is van hiba, hiszen hibátlan ember nem létezik; én sem vagyok teljesen normális. Node először is: mi a normális?! Másodszor pedig: nem az a bajom, ha egy férfi nem normális, de legalább úgy legyen idióta, ahogyan én! Tehát egyformán legyünk hülyék, na. Mert akkor úgy szépen tudjuk kezelgetni egymást. 🙂

Ettől még a félelemmel kapcsolatban írtak igazak maradnak, hiszen bárkire rá lehet húzni az okokat, aki élt már hosszú kapcsolatban és égette meg már magát nagyon. Mert ezek háborúk. És amikor az ember közel kerül egy hasonlóan komoly valamihez, akkor felszakadnak az emlékek és elkezd az ember félni, mert nem akar megint fájni. Csak boldog akar lenni. De mivel a legutóbbi boldogság fájdalomba és kudarcba torkollt – nos, ez hívják szerintem imprinting-nek. Mivel az ember elég értelmes, egy eset is bevésődéshez vezet. 🙂

Ha, ezek szerint hasonló cipőben jártunk… A volt élettársam is ilyen veszett cowboy volt, folyton be akart törni. Én gyógyszert nem szedtem, de tönkrementem rendesen. Nekem is volt leckém, akkor megtanultam, hogy többet ilyet nem játszunk. És valóban. Hiába érdekelt volna ez a manus, hiába tudtam volna szeretni, vannak szituációk, amiket senki nem engedhet meg magának (ha nagyon dühöngenék, olyanokat kérdeznék, hogy ugyan ki a f***om ő, hogy így mer velem beszélni, meg hogy mégis, a s***éből húzott vajon elő, meg hogy nem biztos, hogy össze kéne tévesztenie a román pincérnőkkel és hasonlók. De nem dühöngök. Csak kicsit elszontyolodtam.) Nem szeretem, ha be akarnak törni. Azt sem, ha nem fogadnak el olyannak, amilyen vagyok. Nem erőszak a disznótor, engem nem kell mindenáron akarni. Ha nem tetszik, amit csinálok, egészen nyugodtan el lehet sétálni, én nem tartok vissza senkit (“s elkocogott a lezuhanó Nap csendesülő fényében…” :D).

Gigi-eszkort-Méregkeverő, nem találom a blogodat, pedig nagyon régen olvastam. Valahogy nem az igazi ez a blogoldal, soha semmi nem megy rajta normálisan… 🙁 Asszem, emlékszem már, hol olvastam az eszkort nevet! Nem tán te voltál, aki Millukát kiakasztotta?! Hihihi… Nem is bírta a „szörnyű” strapát, lelépett… No comment, no comment, no comment… 😀

Ha, az erőre visszatérve: erő valóban mindenhez kell. Kell a kisujjunk megmozdításához is és kell egy 20 kilós kutyatápos zsák megemeléséhez is. Kérdés, kinek mi jelenti a kisujját és mi a tápos zsákot. 🙂 Meg azt hiszem, olyan is van, hogy van, akinek sok erő adatott és nagyon kemény feladatok, így hiába a nagy erő, mégis roggyan. Annak a legkönnyebb, akinek sok az ereje és könnyűek a feladatai. 🙂

A problémák és a világ méretével kapcsolatban pedig igazán csak Müller Pétert tudom idézni, meg a kavicsos hasonlatát: ha beledobsz egy kavicsot a vízbe, az az egész tavon hullámokat vet. Az emberek többsége pedig csak a kavicsra koncentrál, a vizet észre sem veszi körülötte. Ez szerintem baj. A nagyobb rendszerben gondolkodás segíti a megértést. Szerintem.

Amúgy ez a 140. bejegyzésem. Ezt csak azért jegyzem meg, mert a Kis éji zenében is 140 bejegyzés szerepelt. 🙂