Közérdekű közlemény – de előbb az előzménye :-)

2010 június 29. | Szerző: hapcivirag |

 

Mivel itt sokan követik nyomon az „életemet” (azért írtam idézőjelben, mert nyilván nem mindig mindent osztok meg a kedves Olvasókkal – viszont a fontosabbakat úgy érzem, igen) – tartozom egy információval. Itt a hátteréről is mesélek, mert úgy érzem, eljött az ideje.

Indítottam egy új blogot. Igen, tudom, ez már a sokadik… A „fogyókúrásnak” már vége, hiszen mindazt leírtam, ami engem (és remélhetőleg másokat is) sikerhez vezetett. Az „ebnevelős” pedig pihen – ennek is megvannak az okai, főként persze az időhiány, de nemsokára folytatom.

Ami egészen eddig titok volt, az egy új szakma, amit időközben kitanultam. Szépen csendben, pár év alatt, hogy aztán még a záróvizsgák elé egy szakmai vizsgát is besuvasszak… 🙂 Azért nem írtam eddig róla, mert nem szeretek olyan dologról értekezni, amihez csak félig, vagy annyira sem értek.

De hát nézzük a folyamatot. Pár év már eltelt azóta, hogy borzalmasan meguntam a szegénységemet. Eleinte nem nagyon tudtam mihez kezdeni, nem tudtam, hol kezdjem, mivel, honnan induljak.

Csak azt éreztem, hogy nekem ebből a gödörből egyszerűen muszáj kijönnöm. Hozzátartozik, hogy nagyon makacs vagyok. Kevés dolog van, amit igazán elhatározok, de ha így van, azt akkor is megvalósítom, ha beledöglök. Ezek közé tartozott például az egyetem – és pont ide tartozik az is, hogy nem akartam soha többé olyan hetet, amikor Pannán kívül a család összes tagja csak kenyeret tudott enni és némi ásványvizet inni. Mellé. Azt hiszem, az volt a vízválasztó. No meg az érzelmi dolgok. Hogy ki kellett másznom egy gödörből. A fogyásom szintén ennek az eredménye. Nagy melóval, de magamra találtam – évek kellettek hozzá. Mivel egyrészt profi vagyok álomkergetésben, másrészt rájöttem, hogy pont az vagyok, amit gondolok magamról, harmadrészt pedig valahogy mindig hosszútávra szoktam tervezni – a gondok először csak sűrűsödtek. Azzal kezdődött, hogy elkezdtem összeírni, mire mennyit költök. Hű. Ha azt mondom, arculcsapásként értek bizonyos költségek, semmit nem érzékeltettem… Ezzel párhuzamosan főként két gondolat motoszkált az agyamban: 1.) nem lehet, hogy ennyire béna legyek, hogy egy normális életet nem tudok biztosítani a családomnak; 2.) nem akarom, hogy a lányom ezt bármikor is átélje!!! NEM! – azt hiszem, ezzel indult el a makacsságom. Jöttek szépen sorban az értelmi és érzelmi megrázkódtatások. Először rádöbbentem a bevételek-kiadások mérleg fontosságára és egyensúlytalanságára. Máig elteszek minden blokkot… Hasznos… Viszont eleinte, amíg nem tudtam a költségeket racionalizálni, oltári sokkok értek, szinte folyamatosan. A „nem akarok a lányomnak ilyen életet” című agyalásba az is beletartozott, hogy nem akarok a nyakán élősködni később sem – nyugdíjam meg vajon miből lesz… A költségek racionalizálásában sok minden segített, például az, hogy rájöttem: ha nem akarok idős koromban éhen halni, most pont jó lesz elkezdeni a spórolást… Egyre rondább víziók lebegtek a szemem előtt – és az összesben az volt a legeslegrondább, hogy tudtam: be fog következni. Mindegyik… Csakhogy nem mostanában, hanem pár évtized múlva. De eljön. Hacsak nem akasztom fel magam. Mivel ez nem állt szándékomban, hát tovább gyűrtem az agyam. És tanultam. Mindent elolvastam a témában, honlapokat, könyveket, szaklapokat, mindent, ami a kezem ügyébe került. Voltak pénzügyileg nehéz időszakok így is – még most is van mit fejlesztenem a helyzetemen, de már könnyebben megy. Épp tegnap emlegettem fel anyunak azt a bizonyos hetet. Amikor épp a kenyér-víz helyzet volt, azt mondtam neki, hogy meglátja, eljön az az idő, amikor ezt már csak anekdotaként emlegetjük és mosolygunk rajta: hát igen, ilyen is volt.

Mindeközben persze nyitott szemmel jártam a világban és azt láttam, hogy nagyon-nagyon sok ember minden tudatosságtól mentesen kezeli a pénzét (kezeli… a „költi el” helyesebb azokra a szituációkra, amiket láttam és látok). Vannak kivételek. Például a volt szomszédasszonyom, aki hihetetlenül profi módon képes fogni a pénzt. Tőle is sokat tanultam. Nagyon-nagyon sokat. Viszont egyre inkább zavart az a helyzet, hogy az emberek többsége csak sír, hogy nincs pénze, közben meg úgy folyik ki a kezei közül, mint a sivatagi homok. Pedig nagyon próbáltak vigyázni rá… De valahogy nem ment. Nem sokkal később rájöttem az okára: nem volt kitől megtanulniuk.

Megfigyeltem már sok év során, hogy nekem akkor van rendben az életem, ha segítek másoknak. Lehet, ez a karmám? Ha magamra gondolok, előbb-utóbb megfeneklik valahogy a dolog. De ha másoknak, akár barátoknak, akár ismerősöknek, akár családtagoknak, akár idegeneknek csak kicsit is tudok segíteni – bármiben –, akkor egyrészt jól érzem magam, másrészt meg általában lendül egyet a szekér. Hol a magánéletemben, hol a munkámban, hol a tanulásban, hol itt, hol ott. A fagyi nem csak negatív értelemben nyal vissza. Pozitívban is. A Sors nem csak a rossz tetteinket fizeti vissza, hanem a jókat is. Az a bizonyos kavics, amit a vízbe dobunk, nem csak akkor vet hullámokat, amikor rosszat teszünk, hanem akkor is, amikor jót. Ezért jó ideje megpróbálok odafigyelni arra, hogy tudjak segíteni. Azt hiszem, aki eddig hozzám fordult akár kicsi, akár nagyobb problémával, azoknak az embereknek mindig tudtam valami érdemlegeset mondani. Nem biztos, persze, hogy jót, de legalább tudták magukat mihez tartani.

Mindezekből arra jutottam, hogy szeretnék az embereknek segíteni abban, hogy jól fusson a szekér. Miért tartanám magamban mindazt a tudást, amit megszereztem, mikor megoszthatom másokkal is? Egyrészt ezek nem titokzatos információk, nem rendkívüli tudás; másrészt meg… Ha én attól jobban érzem magam, miért ne?!

Ehhez persze megfelelő tudást is össze kellett szednem, több oldalról is. Akkor jött egy szakmai képzés – érdekes, éppen jókor. Bár a záróvizsgáimra készülnöm kellett (volna…) már akkor is, egyszerűen képtelen voltam türtőztetni magam. Már megint két ló volt alattam, a „normál” menetrend szerinti munka-gyerek-egyébkötelező mellett. Mit csináljak, utálok unatkozni… 🙂 Na persze, ennek következtében a szabadidőm erőteljesen megrövidült – ezért volt jó darabig csend itt is, meg az „ebnevelős” blogon is, meg tulajdonképpen majdnem minden egyéb fronton is. Persze pasi-fronton is, nehogy ezt kifejedjem! 🙂

Nos. A háttérinfó már megvan. Akkor a közérdekű közlemény, de csak röviden:

penzugyekmindenkinek.blog.hu

Terveim? Kényelmes ütemben mindazt megosztom az olvasóival, amit tanultam – és közben tanulok tovább. Eddig is rögeszmésen ragaszkodtam ahhoz, hogy amit mondok vagy leírok, az igaz legyen. Maximalizmusom tombolása máig nem hagyott alább, tehát el merem mondani (némi „gondolatlopással”, de ha egyszer nagyon igaz): az élet minden területén tanultam rengeteget, de minél többet tudok, érzésem szerint annál kevesebbet… 🙂