Milyen is egy avatás

2010 július 16. | Szerző: hapcivirag |

Hát elsősorban is atom meleg. Azt csodálom, hogy senki nem akart elájulni! Szögény az eklézsia, nem futja klímára. Sőt, még ventilátorra sem. 36 fok kint, kb. 40 bent és mi, avatásra várók a műanyag talárokban, sapkákban (eskü előtt bojt balra, utána jobbra) és kesztyűkben próbáltunk az ünnepélyes hangulatra koncentrálni. Amikor már a térdünknél járt az izzadtság-patak, ami a nyakunkból indult és amikor már nem győztük törölgetni a szemünket, mert csípte, akkor azért már nem annyira ment a koncentráció… Úgyhogy a sapkák csak korlátozott számban röppentek. Azért képek készültek, majd teszek fel. 🙂 Mától hivatalosan is dr. lettem. 🙂

Azt azért hősiesen bevallom, hogy hiányozni fog az egyetem. Iszonyat sokat szenvedtem (szenvedtünk), de volt valami fura biztonságérzete az embernek: nnah, azért mégis van, aki ellenőrizzen, ha hülyeséget mondok. Meghát… Én szerettem tanulni. Sok volt, szóról-szóra, szenvedés volt, tönkrement a szemem, időnként laposra ültem a hátsómat, könyvekből falat építettem magam köré, kilóra mértem – de valahogy épp ezért kihívás volt. Jó volt tornáztatni az agyamat.

Az agytorna természetesen most is megmarad, csak egészen más keretek között. Mostmár nem egy egyetemi tanár rúg ki, ha hülyeséget mondok, hanem annak még ennél is keményebb konzekvenciái lehetnek. Épp ezért nem szabad hülyeséget mondani. Azért ez nagy felelősség. És nem tagadom: ijesztő is. Nem kicsit. Más utóvizsgázni, meg más elszabni egy szerződést, amin mondjuk milliókat bukhat a kliens. Az egyetemen az ember kifizette a pótvizsga díját, megpróbálta újból. Az életben nincs pótvizsga-díj, és sokszor második lehetőség sincs: a saját hírével, a saját életével játszik az ember. Már persze akkor, ha komolyan gondolja. Sőt. Ha tényleg komolyan gondolja, akkor a kliens hírével és életével is játszik. Mi a nagy felelősség, ha ez nem?! Megint más dolog, hogy eddig is ezt csináltam – végülis már a 2000-es évek elején, majd kis kihagyással 2007, az abszolutóriumom óta ezzel foglalkozom. Eddig nem tűnt fel a felelősség – igaz, eddig volt egy marha jó kifogásom is: jah, én ám még nem is vagyok igazi jogász… Szerencsére erre a kifogásra soha nem volt szükség és azon vagyok, hogy soha ne is kerüljek olyan helyzetbe, amikor erre szükség lehetne. De persze az ördög nem alszik. Míg a két kisbetű nem virított ott a nevem előtt, nem tűnt ez fel… Most bezzeg! Bár idegesítettek a záróvizsgák, az igazán mázsás kő csak most került fel rám.

Na ezt most kicsit később folytatom, mert dolgom lett…