Kaland az élet (??!!)

2010 augusztus 16. | Szerző: hapcivirag |

 

Múlt hét előtti héten szombaton egy kutyás ismerősöm hívott telefonon. Van egy közös, szintén kutyás ismerősünk, aki a húgát pár hónapja magához vette, majd kiment külföldre munkát vállalni, hogy tudjon pénzt keresni, mert nagyon csehül álltak anyagilag (hogy mennyire, az csak másfél hete derült ki). Azért kaptam a telefonhívást, mert nagy baj van… Nos, valóban.

19 éves, szinte még gyerek, lány. Villanyt, gázt már kikapcsolták a sok tartozás miatt, amik már év eleje óta csak gyűltek… Vizet máig kell rendezni, de még a tavaly novemberi számla sem volt befizetve…

Otthon 6 kutya a kis házban, egy pedig egy kennelben.

Munka nincs.

Álláskeresési segély nincs.

Pénz nincs, csak amennyit a lány kap a nővérétől külföldről – ezek az elmaradt csekkek összegeihez igazodnak.

A húg 19 évesen otthon, sötétben, áram nélkül, melegvíz nélkül, élelmiszer nélkül – kutyák dettó.

Valamit kezdjünk, mert ez már nagyon nagy baj.

Hát ez így igaz.

Mondta-e már valaki Nektek, kedves Olvasók, örömmel, hogy „Hű, maradt kétezer forintom, ez egy hétre elég!”????

Láttatok-e már, kedves Olvasók, 19 éves, 180 cm magas, 40 kiló körüli fiatal lányt, akinek nagyjából arra sincs ereje, hogy biciklizzen kb. 3 kilométert?

Elrohantam hozzá, a következő kép fogadott: kutyák, „gyerek” sovány. A bolhák ellepték a házat. A kutyákon az ekcémától szőr alig – épp előző nap kapott Neostomosan-t, a hatás még pár nap… A hűtőt bár már kitakarította, de még mindig bűzlik (ugyebár, áram nincs, 36 fok meleg viszont van…). A kertben embermagas gaz, iszonyatos dögszag – mint kiderült, 3 döglött sün árasztotta. Kutyaszar mindenhol. Iszonyatos szag. A házba belépve ez csak fokozódott – 6 nagytestű kutya egy 30 m2 alapterületű házban úgy randalírozik, ahogy akar… A lány épp aludt (délután 2 körül volt).

Összeszedettem vele egy rakás mosnivalót (ugyebár áram nélkül a mosógép sem megy), beültettem a kocsiba és hazavittem (mármint hozzánk haza). Kapott enni, letusolt, hajat mosott, kimostam a ruháit, másnap vettem neki egy rakás olyan élelmiszert, amihez nem kell hűtő… Az a közös ismerősünk pedig, aki hívott, vitt neki egy rakás kutyakaját, valamint elvittek két kutyát állatorvoshoz, oltásra, ekcéma-ellenőrzésre.

Próbálok neki segíteni, de nincs egyszerű dolga. Munkalehetőséget nem talál – bár én mondtam neki, hogy büdösen nem is fog… (Időnként lemondok a finom lélek és fogalmazás gyönyöreiről, főként, ha GYORSAN kell tenni valamit.)

Vittem neki 6 kilónyi tisztítószert is, de ugye, ahol 6 kutya van, ott elég sziszifuszi a munka… Holnap kapok egy motoros fűkaszát, megkérem a közös ismerősünket, hogy küzdjön meg az embermagas gazzal – én már ebből kiestem, mert hétvégén megérkezett az allergiám. Ha most nekiállnék, a mentő vinne el, mert sem levegőt nem kapnék, sem látni nem látnék, de valószínűleg még véresre is vakarnám mindenemet, az arcomat is beleértve…

A helyzet csak annyiban javult, hogy múlt héten pénteken is kapott vacsit, vitt is el magával, meg szombaton megint vettem neki ezt-azt (mármint ételt).

Elmentem vele a villamosművekhez, befuttattam a vízművekhez, a munkaügyi központba, mondtam neki, hogy keressen más munkaközvetítőnél is bármilyen munkát. Ennél többet nem áll módomban segíteni – remélem, ez is elég lesz. Nem tudok, de nem is akarok még egy emberkét eltartani, mert nem az én dolgom. És ha megteszem, sosem fogja megtanulni – bármilyen keserű sorsa is volt eddig. Drukkolok – és hetente 2 ezer forint körüli összegért bevásárolok neki olyan élelmiszereket, amiket ő nem tud megvenni, mert nincs lehetősége kimenni nagyobb áruházba és onnan hazavinni egy rakás kaját (múlt hét előtti héten ez fért bele: 1 kg cornflakes, 1 kg nektarin, 2 l tartóstej, 2 húskonzerv, 1 csomag kétszersült. Lehet, hogy volt még más is… Múlt héten: 75 dkg csokis cornflakes, 2 l tartóstej, 2 konzerv, 1 kg kenyér, 5 db májkrém – itt is volt még valami más is) – no meg, ha a maradék kétezer forintját erre költi (kéthetente marad annyi kb.), akkor gyalog kell bemennie a városba, ami 3 óra út, lévén a városközponttól kb. 15-20 km-re lakik.

Vannak dolgok, amiket másként csinálnék, mint ő – de nyilvánvalóan nem akarom ráerőltetni az akaratomat, hiszen ő nem én vagyok. Maximum segítséget tudok valamennyit adni – elkísérem, tanácsot adok, hová, miért, mit kérjen.

Hihetetlen, milyen sorsok vannak.

Hihetetlen, mennyi erő kell az élethez.

Hm. Vajon mi lesz ebből a 19 éves gyerekből 13-14 év múlva? Kíváncsi leszek rá, hiszen már most őrült energiáját emészti fel az élet. Remélem, a depresszióból sikerül(t) kihúzni – tapasztalatom szerint ilyenkor már az is elég, ha tudja, hogy valakihez fordulhat segítségért és nem kell otthon, remeteként rágódnia a dolgokon.