Főleg Panna… :-)

2010 augusztus 31. | Szerző: hapcivirag |

Imádom a kölykömet! Egyszerűen imádom! Azt hiszem, jó kis csapat vagyunk együtt. 🙂 Még sosem ismertem hozzá hasonló emberkét – még saját magamnál is jobban ismer és hihetetlen mértékben képes azonosulni velem. Persze, neki is megvannak a hatéveshez méltó hisztijei, de valahogy olyan más… Más mint én voltam, más mint jópár gyerek. Például soha nem csinált mondjuk boltban hisztériát, ez nálunk teljesen ismeretlen volt. Viszont ugyanakkor olyan akaratos, hogy az valami őrjítő néha. 🙂 Csak… Valahogy máshogyan próbálja meg elérni a céljait. Azután itt van a „társadalmi kérdés”. Még most is maradt belőle bennem, de én gyerekként mindig borzasztóan visszahúzódó voltam. Éltem a saját kis belső világomban és ez igazából teljesen megfelelt nekem. Sosem szerettem a túl nagy társaságot, nem voltam fényes középpont, valahogy mindig amolyan csendes szemlélődőként éltem a világomat. Nahát Panna nem. És ezt úgy csodálom benne!!! Öröm nézni, hogy nem olyan, mint én voltam. Borzasztó nagy lelke van és mindenkivel elsőre megtalálja a hangot, legyen az gyerek vagy felnőtt. És imádja a gyerekeket. Minél kisebb, annál jobb. Tiszta pesztra. Kísérgeti, magyaráz, játszik vele, türelmes – volt olyan, hogy egy étteremben egy frissen megismert 3 éves kislány 5 perc Panna után közölte a szüleivel, hogy ő inkább átülne hozzánk enni… 🙂 Annyira tetszik ez benne. Mert bár én a saját kis világomban éltem, mindig is irigyeltem azokat, akik nagy társasági életet élnek – nekem valahogy nem volt merszem hozzá, hogy vadidegen gyerekhez közeledjek. Ebből aztán persze egyre több probléma adódott, úgyhogy végülis – a gimiben – kénytelen voltam változtatni rajta. Jobban is jártam, csak már kicsit későn. Rettentően örülök neki, hogy a lányom velem ellentétben társasági ember lesz. Így első ránézésre vagy színésznő lesz, vagy pszichológus. 🙂 Egy a lényeg: emberekkel foglalkozhasson.

Érdekes ez a pályaválasztósdi is. Öööö… Nem lehet az, hogy csak a férfiak mániája, hogy már a kicsi gyerekbe belelátják, hogy mi lesz belőle? Fizikus, matematikus, autószerelő, bármi? (Most némi gondolkodás…) Hát nem. Mert akkor az anyukák nem hordanák a kislányt balettre (hogy aztán az ízületei még idejekorán tönkremenjenek), sem gyerekszépségversenyre, sem pedig apróknak való manökeniskolába… Hát nem is tudom. Mea maxima culpa, de ez valahogy belőlem hiányzik. Sőt. Nagyon hiányzik. Például marhára nem zavar, ha nem lesz belőle jogász vagy orvos, mint a családunk hagyománytisztelő tagjaiból, sőt… Szerintem jogásznak nem is lenne jó, mert halálra unná a dolgot. Orvosnak meg… Hát azt még nem tudhatom, de nem úgy néz ki, mint aki a reáltárgyak felé fog orientálódni. Inkább verseket meg dalokat költ, meg humoros kis sztorikat ad elő, meg árny-mesél. Én lepődnék meg legjobban, ha kutatófizikus lenne… 🙂 Mondjuk, ahhoz azért valószínűleg ragaszkodni fogok, hogy főiskolán vagy egyetemen tanuljon, de hát ebben sem vagyok teljesen biztos. Lehet, ez hiba? De valahogy nem tudom elképzelni, hogy én bármit is ráerőltessek. Persze, most még minden érdekli. A számok is, a betűk is, a versek is, a történelem is, a csillagászat is, a vallás is. Mindig mindenre kíváncsi, a mi az a hullócsillagtól kezdve a hogyan lett az első emberen át a ki volt Napóleonig, a rózsaszín párductól kezdve a jó zenéken át a fociig. Majd kialakul. De nem hinném, hogy az lenne a dolgom anyaként, hogy én válasszak neki hivatást.

Már alig várom, hogy tanulhassak vele. 🙂 Szerettem tanulni és azt vettem észre a gyerekeken (régebben volt 1-2 gyerek tanítványom), hogy ha az ember érdekes kis sztorikat tud a tanulnivalóhoz fűzni, akkor minden gyerekben feltámad a tudásvágy. Ez velem is így volt, sosem felejtem el a történelem fakultációt tartó tanárnőnket – olyan érdekes történeteket tudott a második világháborúról, a zsidók üldözéséről, de a római korról és a középkorról is, hogy mindig csak tátottuk a szánkat. Aztán persze a jog miatt más szemszögből is tanultam történelmet és az iránta érzett szeretetem csak elmélyült… De például gimiben nagyon jó volt a kémia-biológia tanárunk, ezért képes voltam óriási erőfeszítéseket tenni azért, hogy megértsem, a víznél 1 oxigén-atomhoz miért és hogyan kapcsolódik 2 hidrogén és hogy ez a többi elemnél hogyan és miért van. Egy évembe tellett, sosem felejtem el. Egy rohadt évig próbáltam felfogni az egészet, de a végén csak sikerült. Nagyon jó tanár volt – amikor az osztályfőnökünk elment szülni, ő lett az új. Szigorú volt, de mindig igazságos és valahogy érzéke volt a kamasz-problémákhoz. A matekot alapból szerettem, csak marha lusta voltam hozzá. Mint általában mindenhez. 🙂 Csak volt olyan tanár, aki ezt tolerálta és volt, aki nem. Hehe. Milyen fura így visszagondolni az iskolás évekre. Visszatekintve olyan jó volt – kár, hogy ezt ott és akkor az ember nem értékeli. Persze, Panna sem fogja. De őszintén remélem, hogy neki is jó tanárai lesznek és minden tárgyat megszerettetnek vele. Hát énrajtam ez ne múljon, segítek neki a fecskefarktól kezdve az ősember életmódján át a számtanig mindenben. 🙂

Mennyi mindent felszakaszt az emberben az, ha a gyermeke iskolába megy… 🙂 És akkor még bele sem gondoltam, hogy úgy érzem: tegnapelőtt volt 4 hónapos, amikor kiköltöztünk a tanyára Kecskeméten és 1 hónapig sapkában meg kabátban aludt, mert nem volt kész a fűtésünk… 🙂 Aztán, erre most tessék: holnaptól iskolás. Hiába, no, öregszik az ember…