Baj van!
2010 július 3. | Szerző: hapcivirag
Gyors bejegyzés, mert dolgom van… Már megint (még mindig?).
Kicsit megijedtem… Két fronton is.
Valamelyik éjjel alig aludtam valamit. Azt, hogy semmi nem csillapítja az éhségérzetemet 2,5 óra alvás után, és hogy szédülésre ébredek, már nem lehet a fáradtságra fogni (vagy mégis?!). Másnap elszédelegtem tehát orvoshoz. Kérdések az általános leírásom után: van-e hasmenésem? Nincs, de… Jó ideje napi 2-3x járok WC-re. Fogytam-e az utóbbi időben? Hajjaj… Tulajdonképpen azt eszem, amit akarok – ha túleszem magam egy ideig (lásd szotyi), akkor is 2 hét alatt magától mennek le a megszerzett kilók. Pörgök-e? Ééén?! Mást sem csinálok. Mindig akad valami dolgom, sosem vagyok képes nyugodtan ülni a hátsómon…
Eddig túl vagyok egy vérvételen és egy nyaki ultrahangon. Az előbbi eredményétől függően majd mehetek neurológiára (erre azt mondta egy barátom: tudtam én, hogy bolond vagy, csak jól palástolod… :-)) és fül-orr-gégészetre. Merthogy valószínűleg pajzsmirigy-túlműködés, a doktornő legalábbis biztos benne. Hát… Mondjuk nem annyira nagy probléma. Csakhát én eddig azt hittem, hogy amit én művelek, az (legalábbis nagyrészt) normális. Mondták már ugyan többen is, hogy talán nem ártana kicsit kevesebbet pörögni, de úgy voltam (vagyok) vele, hogy 1.) addig kell csinálni, amíg bírom, 2.) ha egyszer sok a dolog… Egyébként nem tudom, hogyan lehetne kevesebbet pörögni, amikor itt a munka, a jog (végre-végre!), a pénzügyi dolgok, a lányom, a kert, a kutyám, az anyám (nem fontossági sorrend! :-))… Pár napja eszembe jutott: vajon melyikből kellene akkor leadni? Egyikből sem tudok… Viszont az kétségtelen, hogy az utóbbi két hétben elég érdekes érzések történnek velem, amik, bár nem kifejezetten utalnak betegségre, de semmiképpen sem egészségesek. Szédülés, hol hulla fáradt vagyok, hol meg képtelen vagyok aludni, bárhol olyan gyengeség jön rám, hogy majd’ összeesem (olyan, mintha zseléből lenne az ember: egyszercsak összecsuklana szíve szerint), miközben belül meg hajt valami (nem semmi érzés: nem tudok szinte megmozdulni sem, közben meg valami borzasztó nyugtalanság van rajtam). Persze, lehet, hogy tényleg csupán a fáradtság. Utánajárok mostmár – de azért megijedtem.
A másik terület, ami megijeszt, az a párkapcsolat. Nem az, hogy nincs. Hanem, hogy nem is érdekel… Semennyire sem! A legfőbb és legidiótábbnak tűnő kérdés, ami a fejemben motoszkál egy ideje: vajon aszexuális lettem? – Vagy csak túl magasra tettem a mércét… Valószínűleg az utóbbi az igaz, de azért ijesztő, hogy egyszerűen nem látok magam körül olyan férfit, akire azt mondanám: na igen, ez azért… Jó lenne. Illetve talán egyet, de igazából az sem érdekel annyira, hogy két gondolatnál többet pazaroljak rá. Na ez az! Ez a felfogás zavar: pazarol… Amikor normális helyzetben ez nem pazarlás lenne, hanem időráfordítás. De nekem nem ez jut először eszembe. Hanem a pazarlás. Meg hogy rohadtul nem érek rá. Vajon, ha olyannal futnék össze, aki igazán érdekelne, ráérnék? Én remélem, őszintén, hogy igen… Több soron is változom, és korántsem biztos, hogy jó irányba. Lehet, hogy elkezdtem munkába temetkezni? Dehát élvezem… Szeretem… Érdekel… Mindkettő: a jog is, meg a pénzügyi tanácsadás is. És a lányomat is imádom és az utóbbi időben nem jutott rá elég idő és ezt most muszáj bepótolnom (ez amolyan belső kényszer… Senki nem mondta, de megveszek, ha nem tehetem). És tanulni is szeretek – végre azt tanulhatom, ami tényleg érdekel. És a kertemet is szeretem és szeretném végre rendben látni és elkezdeni a valós munkákat benne. És szeretek zenét hallgatni, filmet nézni, olvasni is (majd lesz olvasó- és filmnapló is. David Fraser: A pokol 10 napja; Arthur Hailey: Túlterhelés – és most még két rövidebb regény – ez az utóbbi 2 hét termése még 3-4 filmmel együtt). És tele vagyok és-sel. Ne feledjem a kulturális “élelmet” sem – arra is ki vagyok éhezve. Mindezeket pedig annyira szeretem, hogy egyikről sem mondanék le szívesen. Sőt, főzni is szeretek, bár erre már kevés időm jut. Néha azért alkotok… 🙂 Emellett még egy pasi is… Hát nem tudom. Lehet, tényleg ez a lényeg: annak a férfinek aztán tényleg olyannak kell lennie…
Na megyek. Bár szombat van, de azért egy pénzügyi továbbképzést még bevállaltam székes fővárosunkban. Oda kéne érjek… (tipikus: természetesen Panna is velem van, megvár egy barátomnál, amíg nekem a fejemet tágítják).
Közérdekű közlemény – de előbb az előzménye :-)
2010 június 29. | Szerző: hapcivirag
Mivel itt sokan követik nyomon az „életemet” (azért írtam idézőjelben, mert nyilván nem mindig mindent osztok meg a kedves Olvasókkal – viszont a fontosabbakat úgy érzem, igen) – tartozom egy információval. Itt a hátteréről is mesélek, mert úgy érzem, eljött az ideje.
Indítottam egy új blogot. Igen, tudom, ez már a sokadik… A „fogyókúrásnak” már vége, hiszen mindazt leírtam, ami engem (és remélhetőleg másokat is) sikerhez vezetett. Az „ebnevelős” pedig pihen – ennek is megvannak az okai, főként persze az időhiány, de nemsokára folytatom.
Ami egészen eddig titok volt, az egy új szakma, amit időközben kitanultam. Szépen csendben, pár év alatt, hogy aztán még a záróvizsgák elé egy szakmai vizsgát is besuvasszak… 🙂 Azért nem írtam eddig róla, mert nem szeretek olyan dologról értekezni, amihez csak félig, vagy annyira sem értek.
De hát nézzük a folyamatot. Pár év már eltelt azóta, hogy borzalmasan meguntam a szegénységemet. Eleinte nem nagyon tudtam mihez kezdeni, nem tudtam, hol kezdjem, mivel, honnan induljak.
Csak azt éreztem, hogy nekem ebből a gödörből egyszerűen muszáj kijönnöm. Hozzátartozik, hogy nagyon makacs vagyok. Kevés dolog van, amit igazán elhatározok, de ha így van, azt akkor is megvalósítom, ha beledöglök. Ezek közé tartozott például az egyetem – és pont ide tartozik az is, hogy nem akartam soha többé olyan hetet, amikor Pannán kívül a család összes tagja csak kenyeret tudott enni és némi ásványvizet inni. Mellé. Azt hiszem, az volt a vízválasztó. No meg az érzelmi dolgok. Hogy ki kellett másznom egy gödörből. A fogyásom szintén ennek az eredménye. Nagy melóval, de magamra találtam – évek kellettek hozzá. Mivel egyrészt profi vagyok álomkergetésben, másrészt rájöttem, hogy pont az vagyok, amit gondolok magamról, harmadrészt pedig valahogy mindig hosszútávra szoktam tervezni – a gondok először csak sűrűsödtek. Azzal kezdődött, hogy elkezdtem összeírni, mire mennyit költök. Hű. Ha azt mondom, arculcsapásként értek bizonyos költségek, semmit nem érzékeltettem… Ezzel párhuzamosan főként két gondolat motoszkált az agyamban: 1.) nem lehet, hogy ennyire béna legyek, hogy egy normális életet nem tudok biztosítani a családomnak; 2.) nem akarom, hogy a lányom ezt bármikor is átélje!!! NEM! – azt hiszem, ezzel indult el a makacsságom. Jöttek szépen sorban az értelmi és érzelmi megrázkódtatások. Először rádöbbentem a bevételek-kiadások mérleg fontosságára és egyensúlytalanságára. Máig elteszek minden blokkot… Hasznos… Viszont eleinte, amíg nem tudtam a költségeket racionalizálni, oltári sokkok értek, szinte folyamatosan. A „nem akarok a lányomnak ilyen életet” című agyalásba az is beletartozott, hogy nem akarok a nyakán élősködni később sem – nyugdíjam meg vajon miből lesz… A költségek racionalizálásában sok minden segített, például az, hogy rájöttem: ha nem akarok idős koromban éhen halni, most pont jó lesz elkezdeni a spórolást… Egyre rondább víziók lebegtek a szemem előtt – és az összesben az volt a legeslegrondább, hogy tudtam: be fog következni. Mindegyik… Csakhogy nem mostanában, hanem pár évtized múlva. De eljön. Hacsak nem akasztom fel magam. Mivel ez nem állt szándékomban, hát tovább gyűrtem az agyam. És tanultam. Mindent elolvastam a témában, honlapokat, könyveket, szaklapokat, mindent, ami a kezem ügyébe került. Voltak pénzügyileg nehéz időszakok így is – még most is van mit fejlesztenem a helyzetemen, de már könnyebben megy. Épp tegnap emlegettem fel anyunak azt a bizonyos hetet. Amikor épp a kenyér-víz helyzet volt, azt mondtam neki, hogy meglátja, eljön az az idő, amikor ezt már csak anekdotaként emlegetjük és mosolygunk rajta: hát igen, ilyen is volt.
Mindeközben persze nyitott szemmel jártam a világban és azt láttam, hogy nagyon-nagyon sok ember minden tudatosságtól mentesen kezeli a pénzét (kezeli… a „költi el” helyesebb azokra a szituációkra, amiket láttam és látok). Vannak kivételek. Például a volt szomszédasszonyom, aki hihetetlenül profi módon képes fogni a pénzt. Tőle is sokat tanultam. Nagyon-nagyon sokat. Viszont egyre inkább zavart az a helyzet, hogy az emberek többsége csak sír, hogy nincs pénze, közben meg úgy folyik ki a kezei közül, mint a sivatagi homok. Pedig nagyon próbáltak vigyázni rá… De valahogy nem ment. Nem sokkal később rájöttem az okára: nem volt kitől megtanulniuk.
Megfigyeltem már sok év során, hogy nekem akkor van rendben az életem, ha segítek másoknak. Lehet, ez a karmám? Ha magamra gondolok, előbb-utóbb megfeneklik valahogy a dolog. De ha másoknak, akár barátoknak, akár ismerősöknek, akár családtagoknak, akár idegeneknek csak kicsit is tudok segíteni – bármiben –, akkor egyrészt jól érzem magam, másrészt meg általában lendül egyet a szekér. Hol a magánéletemben, hol a munkámban, hol a tanulásban, hol itt, hol ott. A fagyi nem csak negatív értelemben nyal vissza. Pozitívban is. A Sors nem csak a rossz tetteinket fizeti vissza, hanem a jókat is. Az a bizonyos kavics, amit a vízbe dobunk, nem csak akkor vet hullámokat, amikor rosszat teszünk, hanem akkor is, amikor jót. Ezért jó ideje megpróbálok odafigyelni arra, hogy tudjak segíteni. Azt hiszem, aki eddig hozzám fordult akár kicsi, akár nagyobb problémával, azoknak az embereknek mindig tudtam valami érdemlegeset mondani. Nem biztos, persze, hogy jót, de legalább tudták magukat mihez tartani.
Mindezekből arra jutottam, hogy szeretnék az embereknek segíteni abban, hogy jól fusson a szekér. Miért tartanám magamban mindazt a tudást, amit megszereztem, mikor megoszthatom másokkal is? Egyrészt ezek nem titokzatos információk, nem rendkívüli tudás; másrészt meg… Ha én attól jobban érzem magam, miért ne?!
Ehhez persze megfelelő tudást is össze kellett szednem, több oldalról is. Akkor jött egy szakmai képzés – érdekes, éppen jókor. Bár a záróvizsgáimra készülnöm kellett (volna…) már akkor is, egyszerűen képtelen voltam türtőztetni magam. Már megint két ló volt alattam, a „normál” menetrend szerinti munka-gyerek-egyébkötelező mellett. Mit csináljak, utálok unatkozni… 🙂 Na persze, ennek következtében a szabadidőm erőteljesen megrövidült – ezért volt jó darabig csend itt is, meg az „ebnevelős” blogon is, meg tulajdonképpen majdnem minden egyéb fronton is. Persze pasi-fronton is, nehogy ezt kifejedjem! 🙂
Nos. A háttérinfó már megvan. Akkor a közérdekű közlemény, de csak röviden:
Terveim? Kényelmes ütemben mindazt megosztom az olvasóival, amit tanultam – és közben tanulok tovább. Eddig is rögeszmésen ragaszkodtam ahhoz, hogy amit mondok vagy leírok, az igaz legyen. Maximalizmusom tombolása máig nem hagyott alább, tehát el merem mondani (némi „gondolatlopással”, de ha egyszer nagyon igaz): az élet minden területén tanultam rengeteget, de minél többet tudok, érzésem szerint annál kevesebbet… 🙂
Jogi érveléstechnika – MNK
2010 június 23. | Szerző: hapcivirag
Már egyetem előtt is rettentően érdekelt a stilisztika és a retorika. Valószínűleg ezért is tartozik nagy kedvenceim közé a kontinentális jogrendszerrel szemben az angolszász, ahol az esetjog van túlsúlyban és igen sok múlik azon, hogy az ügyvéd (egyszerűsítsük le így) mit és hogyan „ad elő” a bíróság előtt.
Keserű volt a csalódás, amikor rájöttem, az egyetemen (legalábbis a Pázmányon) ezt nem tanítják. Talán jogelméletből egy egészen kicsit (nagy mazochizmus, tudom én, de a jogelmélet az egyik kedvenc tárgyam volt). Időm egészen eddig nem volt rá. Mint ahogyan a nemzetközi jogra sem igazán.
Na de most majd jól bepótoljuk! Gondoltam én és nekiálltam kutakodni. Nemzetközi jogból rögvest ki is találtam, hogy az 1961-es Apostille-egyezményt fogom elölről-hátulról átnyálazni és kielemezni, többek között azért is, mert rendkívül hasznos dolog. A Hágai Nemzetközi Magánjogi Konferencia oldalán aztán meg is találtam az anyagokat.
De még mindig csak egy végzett jogász vagyok, aki, ha a bíróság előtt meg kellene szólalnia, nagy valószínűséggel idegességében egy mukkot sem tudna kinyögni, mert nem tanulta és nem is volt rá szüksége eddig. Na ez a legnagyobb baj! Az, hogy nem tanulta! Hogy az egyetemen annyi, de annyi mindent szó szerint be kellett biflázni. De tárgyalás- és érveléstechnikát még hírből sem hallottunk, pedig szerintem még talán fontosabb, mint az anyagi jog szó szerinti ismerete. Vagy lehet, hogy túlságosan megfertőzött az angol jogrendszer esetjogi szemléletű felfogása? Fene tudja.
Hogy mi az az MNK? Öt bekezdésnyi szóf*sáson már túl vagyok és még mindig nem írtam le… Hiába, a grafománia elég érdekes dolog… 🙂 Minden Nő Kurva. Naaa, meglepő? 🙂
A kettőnek mi a szösz köze van egymáshoz? Az MNK egy blog, ahol négy férfi (?) fröcsög a nőkről. Ebből legalább egy vagy joghallgató, vagy immár végzett jogász és teljes mértékben meg van róla győződve, hogy kiválóan érvel. Így aztán, míg az érveléstechnika keresőszóval bíbelődtem, rátaláltam a blogra…
Beleolvastam.
Hátööö…
Röviden összefoglalnám: szerintem Csernus doki sírna a szégyentől, ha ezt ismerné.
Kicsit hosszabban: először bólogatással vegyes felháborodottság („én nem is vagyok kurva” – viszont látom a mostani viszonyokat és sajnos részben igazat kell adjak nekik…). Aztán hányinger, mert az egész blogról süt a primitív önelégültség, mindez teli helyesírási hibával és orbitális stílusbeli durvaságokkal – márpedig szerintem az, hogy
A STÍLUS MAGA AZ EMBER
az egyik legnagyobb igazság a világon! Konklúzióként pedig az fogalmazódott meg bennem, hogy:
a.) a Jóisten eleddig megmentett az ilyen marháktól. Már tudom, mi az a dolog, amiért még imádkoznom kell naponta: maradjon is így…
b.) remélem, ezek közül egyik sem szabadul rá az emberiségre ügyvédként…
c.) mindig is utáltam azokat az embereket, akik saját állításaikat megcáfolhatatlan igazságnak állították be és aki nem értett velük egyet, zsigerből lehordták mindennek. Nem tehetek róla, na, de az ilyentől kiráz a hideg és inkább elszaladok.
d.) fogadni mernék, hogy ez a négy ficek fiatal, ronda és tele van önbizalomhiánnyal (meg egyéb finomságokkal), továbbá mind legalább egyszer ráfázott legalább egy kapcsolatára (most mondjam azt, hogy ha többre is, akkor talán magukban kellene keresni a hibát?!).
e.) a végén meg már csak röhögtem. Miért érzem azt, hogy ezek egyike sem nem Adonisz, sem nem Jason Statham, sem nem Bruce Willis, sem nem Brad Pitt, de még csak egy Kamarás Iván sem nem?! 🙂 🙂 🙂
f.) Szegény drága bogarak! Így soha a büdös életben nem lesznek boldogok, cserébe viszont kizárólag olyan nőkkel fognak összefutni, akiket utálnak – normális nő ilyen felfogásra nem gerjed… Besavanyodott kiscézárok lesznek, akik minden egyes bukás alkalmával, ahelyett, hogy tanulnának belőle (főként tiszteletet a másik EMBER iránt), csak bólogatni fognak: én megmondtam…
g.) Nagy az Isten állatkertje. Ennyi színfolttól csak még üdítőbb lesz…
Javaslom mindenkinek, hogy olvasson bele. Én a kommentekből is csemegéztem. Érdekes egy olvasmány, de valahogy… Egy pár perc elég volt belőle. Az ember egy bizonyos kor után rájön, hogy az idő nem áll korlátlan mennyiségben a rendelkezésére. Ilyesmikre inkább nem pazarlom… 🙂
Akkoooor… Inkább pár perccel többet szánok az időmből kellemes férfitársaimra… 🙂
(lentebb már betettem a jelenlegi kedvencemet, Jason Statham-et. Hát… Szívesebben nézegetem őt is, meg Arnold Vosloo-t is, meeeeg… Hát, lehet, hogy mégiscsak ribanc vagyok – vagy csak simán jólesik egy-egy ilyen palit elnézegetni, mint marhaságokat olvasgatni?! Hehe…)
Pasiiiik… :-) :-) Na jó, más is… :-)
2010 június 21. | Szerző: hapcivirag
Tudom én, hogy magasra tettem a mércét, dehát… Ez van! (bár csak 174 cm magas, tehát, ha az általam imádott magassarkúimat hordom, akkor törpe lészen… Hát… Kár.) 🙂 🙂 🙂
Büntetőből, amikor én voltam, a másik két csoportban 30 emberből 6 ment át! Erre ugyanaz az igaz: éveken át gürizik az ember a kollokviumokért, félévente 8 vizsga, már nem is oldalszámra tanulunk – erre záróvizsgán 30-ból 24-et meghúznak. Ezek nem normális dolgok! Mint ahogyan az sem, hogy merőben szerencse kérdése, hogyan fog sikerülni a vizsga: ki melyik bizottsághoz kerül… Tudom, bejártam már az oktatókat rendesen… Teljesen mindegy, mennyit tud az ember. Ha nem ahhoz az egyhez kerül, amelyik normális, akkor vége van. Volt olyan még másodévben, hogy elmentem úgy vizsgázni polgárból, hogy még oldalszámot is tudtam a könyvhöz. Pechemre olyan emberhez kerültem, aki a könyv íróját utálta. Akkora alázás volt, hogy sírva jöttem ki és azon agyaltam, melyik hídról vessem magam a Dunába. Még hallottam, hogy az utánam következő visszaadta a tételt, mondván, ha az én feleletemre egyest adott, ő inkább már bele sem kezd… Két hét múlva újra elmentem vizsgázni. Akkor épp ahhoz kerültem, aki a könyvet írta (nem mintha általános részből annyira más lehetne bármi bárkinél – nem mintha polgárból, büntetőből, bármiből annyira más lehetne bármi bárkinél…). Bele sem néztem, akkor már két hete. Ötöst adott és megköszönte a feleletet.
Mégis, azt gondolom, aki igazán szereti azt, amit csinál, előbb-utóbb sikeres lesz. Dehát ez így van az élet minden területén…
:-)
2010 június 18. | Szerző: hapcivirag
Köszönöm a gratulációkat – még mindig nem egészen fogtam fel. Egyébként a Pázmányon követtem el, Bp-en. Nem volt egyszerű, de csak sikerült. Most pár hónapig vigyorgok, aztán persze újra megőrülök, hogy nincs mit tanulni (pedig hogyne lenne – bár 3 éve benne járok a gyakorlat sűrejében, még mindig tele van újabb és újabb meglepetésekkel 🙂 ). Fura érzés egyébként. Marha nagy felelősség. Erre anyám azt mondta, mit vagyok úgy oda, ez már három éve így van, csak most már papírral együtt lehetek precíz. Aki azt állítja, hogy ezen a területen mindent tud, az süllyedjen el jó mélyre. Ezt (is) hívják egész életen át tartó tanulásnak… 🙂 De én szeretem. Imádom. Tele van kihívásokkal. Lehet kutakodni. Lehet tanulni. Immár egész más drukkal: nem a szadista vizsgáztatók idegesítik halálra az embert, hanem az ÉLET és a valódi elvárások. Amik bizony marha sokban különböznek az egyetemi buboréktól. Sajnálom, hogy nem lehettem nappalis. Nagyon sajnálom, hogy más, legalább ugyanolyan fontos dolgokkal is foglalkoznom kellett, ahelyett, hogy csak a tanulásra és a tudományos életre koncentrálhattam volna. Így túl sok mindenből kimaradtam, ami érdekelt volna. Persze, minden relatív. Évek óta dolgozom – és már sajnos nem sok hiú ábrándom maradt, hogy bármi úgy működne a gyakorlatban, mint ahogyan azt beleverik az ember fejébe. Az előadásokat hallgatva minden olyan idealisztikusan jó volt… 🙂 Logikus egész. Aztán, amikor az ember azzal szembesül, hogy delikvensünk ingatlanára egyszercsak, egészen magától végrehajtási jogot jegyeztek be, anélkül, hogy bármilyen periratot ismerne – akkor jól pofára esik. Ez épp az egyik legcifrább eset, de ismerek még hasonlót. Sajnos. Nem is egyet. Például az elévült büntetésről bírósági határozattal rendelkező fiatalembert külföldön a visszavonni elfelejtett körözés miatt jópár napra hűsölni küldik. Aztán meg mehet, amerre lát… A végrehajtás meg aztán egy külön kategória. 6000 forint elszámolt végrehajtói postaköltség helyben, egy levél után… Ügygondnok nélküli végrehajtás külföldön huzamosabb ideig tartózkodó ellen (amúgy tényleg nem lett volna rá szükség, mert a bíróság (is) tisztában volt tökéletesen az állítólagos adós külföldi lakcímével… Sebaj. Az annyira snassz lenne, ha külföldre kellene kiküldeni akár egy darab levelet is, nem?! Nehogymá’ dobjunk rá egy mailt, ha már a mailcíme is megvan, hadd érje meglepi…). Nem sorolom tovább. Felesleges. Mindig van valami olyan, ami nagyon elüt az elmélettől. Olyankor újra és újra felteszem magamnak a kérdést, hogy vajon van-e ehhez nekem gyomrom.
Egy rendszert lehet majdnem tökéletesre, hézagmentesre csinálni. De az azt működtető emberekkel nem lehet mit kezdeni…
Kedves Csilla, köszönöm a hozzászólást, csupán egyetlen megjegyzésem lenne: én nem (én sem) gondolnám, hogy gonoszok lennének ezek a szülők! Egyszerűen valamit nem sikerült fejben összerakniuk… Ettől még fennakadtam rajta, mert meglehetősen egyszerű problémának látom és ha ettől megáll az élet, mi lesz később?! Elég hosszú lenne a gondolataimat erről a témáról lepötyögni (hát hirtelen eszembe jutott jópár sokkal rázósabb téma, mint egy popsitörlés), de a lényeg megvolt: legalább megkérdezte… 🙂 Talán az lehet a baj, hogy eleve nem értem a görcsös embereket. Akik valamit görcsösen akarnak. Akik bármit görcsösen akarnak. Nem tudok rájönni, miért jobb az. Már csak azért sem, mert nem látom, hogy a görcsöléstől hamarabb vagy jobban elintéznének valamit… 🙂 Ettől még persze messze nem gonoszak. Csak a felesleges ideg egy gyereknek is rosszat tesz. Erről egy mondat jut eszembe, amit múlt héten hallottam egy fiatal kollégámtól, aki rájött, hogy kilyukadt a cipője:
🙂 🙂 🙂 🙂
És egy zene? 🙂 Ha már ennnnnnyire ráérek… 🙂
Mondjuk még egy Oláh Ibolya? Remix-ben? 🙂
Elfogyott az összes szabim…
2010 június 15. | Szerző: hapcivirag
…, megittam 10 hét alatt kb. 50 liter energiaitalt, elrágtam kb.15 kiló szotyolát, fél kiló rágót és hat embernek elég ideget, híztam öt kilót. Semmire nem értem rá, ellopták a fűnyírót, lejárt a kocsi műszakija, ennyi idő alatt egyetlen egyszer porszívóztam, gyakran csak 2-4 órát aludtam, az utóbbi egy hét alatt kétszer ettem meleg ételt, az is konzerv volt…
De…
Dr. jur. hapcivirág lettem!
(ezt említettem április 29-én kis betűkkel. akkor még elég bizonytalan volt az ügy kimenetele, lévén még 3 záróvizsgám hátravolt. ma délelőtt küzdöttem le az utolsót…)
Gyereknevelés magyar módra…
2010 május 17. | Szerző: hapcivirag
El szoktam olvasni a Nők Lapjában Vekerdy Tamás rovatát. Az két héttel ezelőttin fennakadt a szemem. Egy anyuka sok sorban arról panaszkodik, hogy a négy éves, amúgy nagyobbik, fia nem hajlandó kitörölni a popsiját kakilás után. És már próbálkoztak mindennel, rábeszéléssel, következetes neveléssel, fenyegetéssel, de olyankor 3 napig a nadrágjába kakilt. És hogy ez mekkora gond, mert az óvodából folyton „csíkos” nadrággal jön haza. És mennyire makacs és mennyire nem akarja megtanulni. És már az egész család ezen stresszel. És a gyerek hisztizik. És azért sem.
Itt most sok szünet.
Még több.
Csak azért, hogy akik ezt olvassák, fel tudják fogni, amit írtam.
Mert nekem nem sikerül.
Sehogyan sem.
Még most sem…
De legalább megkérdezte… – mentegetem magamban.
Én tudom, hogy nem vagyok egy mintaanya. Van egy csomó hibám. Például nem mesélek minden este a lányomnak, például vannak napok, amikor minden velem való kommunikációs próbálkozását csírájában elfojtok, mert fáradt vagyok hozzá. Amikor csak egy kis csendre vágynék, a 24/7-es csiripelés helyett. Olyan is volt, hogy tévedésből kapott egy legyintést (hozzá kell tennem, amikor rájöttem, hogy tévedésből kapta, töredelmesen bocsánatot kértem tőle – aztán a végén jót röhögtünk. Igaz, nem szoktam sosem véresre verni, tehát, gyanítom, nem fájt utána a feje…). Nincs mindig türelmem társasjátékozni vele és a szerepjátékokkal is ki tud kergetni a világból. Biztos vagyok benne, hogy ő még hatszáz hibámat fel tudná sorolni (bár mindig azt szokta mondani, hogy én vagyok a világ legjobb anyukája – de szerintem csak azért, mert foggalma sincs, más milyen… 🙂 ). No meg… Egy szülő milyensége akkor derül csak ki úgyis, amikor a gyerek kamaszodni kezd… Majd akkor meghallhatom a kertelés és szépítgetés nélküli ítéletet…
De azért… Imádom.
És még mindig én törlöm ki a popsiját, ha kakil…
Másfél hete intenzíven nem értem a fenti problémát. Illetve azt, hogy mi a frászért kell ebből problémát, stresszt, ideget gyártani egy négy éves gyereknek?! Mi a fenéért nem lehet kitörölni a fenekét?! Miért nem lehet rárivallni az óvónénikre, hogy ez a dolguk?!
Miért kell egy négy éves gyereket belehajtani a makacskodásba, a hisztibe és az ezzel okozott nem kicsi stresszbe?!
Tényleg nincsen ennél nagyobb problémája a szülőnek?!
Tényleg ez a legnagyobb probléma, hogy egy ekkorka gyerek nem tudja kitörölni a fenekét?!
Ezek mind olyan kérdések, amikre számomra egyszerűen nincs magyarázat.
Miért nem lehet felfogni, hogy egy gyerek (főleg egy négy éves) nem önellátó?!
Megunták?!
Miért nem fogják fel?!
Borzasztó volt olvasni a levelet, ahol anyuka leírta, a gyerek hogyan reagál.
Színtiszta stresszhelyzet, színtiszta ellenállási reakció – egy színtisztán mikroszkopikus probléma elefántnyivá növesztése okán.
És a szülő csodálkozni fog, hogy a gyereke, az elsőszülött fia egy idő után neveletlen lesz. Meg rossz kamasz. Nem fogja érteni. Pedig ő már 4 évesen elvárta tőle, hogy kitörölje a fenekét. Amikor még el sem ér addig normálisan a keze… Mindig így kezdődik. Mindig.
És a szülő nem érti.
Nem is érteni kéne. Hanem kitörölni azt az apró feneket.
Vajon azt is elvárják tőle, hogy egyedül tusoljon?!
Pffff… Hihetetlen.
…De legalább megkérdezte…
Csak gyorsan, mindjárt indul a vonat…
2010 április 30. | Szerző: hapcivirag
Este megyek haza Pestről. Kedden a kertbe törtek be, ma a kocsimat nyitották fel. Szép az élet…
Kicsit kevés az időm…
2010 július 15. | Szerző: hapcivirag
Ezért aztán egy zene. Ez pont egy olyan, ami valahogy energiát ad az embernek, jobb kedvre derül tőle, pörög és jól érzi magát. 🙂
Egyébként az orvosi vizsgálatok semmit nem mutattak ki… Elméletileg teljesen egészséges vagyok, csak nem ártana egészségesebben táplálkoznom (tehát nem este meg éjjel enni, ami a kezem ügyébe akad… Khm… Főleg csoki. :-)))). Meg jó lenne időnként pihenni. Úgyhogy egy hét alatt eddig 5x ettem salit, meg egy csomó gyümölcsöt. De valahogy nem annyira szeretem, mint a csokit… Hm-hm. Pihenni meg… Ráérek a föld alatt. 🙂
Oldal ajánlása emailben
X